A NÉPI ÉNEK
A paraszti társadalomban természetes volt, hogy a gyermekektől kezdve a legidősebb korosztályokig egyaránt szinte mindenki tudott énekelni, a zene, a népdal születésüktől kezdve végigkísérte életüket. Sajnos ez már a múlté. A modern ember alig énekel, s ha énekel is, dalai általában a múló divathoz kapcsolódó, kevésbé értékes "alkotások".
Szeretném megmutatni, hogy a népdal nem csupán a régi idők emléke, hanem a mai ember is magáénak érezheti.
Lajtha László írja: "A népzene nemcsak egy lepréselt virág, hanem élet is." Ezt a zenét azonban ma már csak tudatos tanítással -tanuIással lehet életre kelteni.
A régi falusi közösségekben a dal szájról szájra szállt, vagyis hallás útján terjedt. Ezt a tanulási módot kíséreljük meg alkalmazni a mai élet szabta keretek között úgy , hogy magnetofonkazetták hallgatásával sajátítjuk el a dalokat.
A tanulás alapja tehát az eredeti hangzó forrás, melyet a kottaképek csupán kiegészítenek, magyaráznak. Bartók Béla szerint ugyanis "bizonyos hangadásban, hangszínben, tempóban és sok más apróságban megnyilvánuló előadásmódok nagyon jellemző hozzátartozói a népi zenének: tehát nem csupán a dallam leírható hangjai a fontosak, hanem a dallam előadásával járó sok egyéb tulajdonság is, mint a dallam megjelenítő eszköze."
A népdal tanításának legfontosabb feltétele a hangképzés ismerete, mely bármilyen műfajú énekléshez elengedhetetlen. Bár a hangképzés alapszabályai bizonyos mértékben az összes énekes műfajra egyaránt vonatkoznak, számolnunk kell módszertani különbségekkel is, melyeket a népi dallamvilág stiláris eltérései szabnak meg.
A népi ének tanításának szakirányú feladatai
- Az énekes népzene hagyományainak a megismertetése.
- A népdalok hiteles megszólaltatásához szükséges elméleti és gyakorlati ismeretekkel.
- Az emberi hang sajátosságainak megismertetése.
- A magyar népzenei dialektusok sajátosságai.
- Az énekhang technikai adottságainak fejlesztése.
- A növendékek zenei képességeinek fejl.
- Az énekelt népzenei karakterek megformálásához szükséges forma, dallam és tempóérzet fejl.
- A dialektusok díszítésmódjainak megszólaltatásához szükséges készségek fejl.
A népi ének tantárgy tanítása korosztályonként, tagozatonként tematikájában és módszerében azonos, az elvégzendő anyag mennyiségében és összetettségében azonban különbözik.
A javasolt zenei anyag kiválasztását mindig a tanuló életkora, technikai tudása, muzikalitása és zenei érettsége befolyásolja. A képzési program lehetőséget ad arra, hogy a fejlesztési ütemet a tanár a tanuló egyéni adottságainak figyelembe vételével határozza meg, így a képzési idő lerövidíthető. A kiemelkedő képességű növendékek számára első osztálytól lehetőség nyílik arra, hogy magasabb óraszámban (heti 2x45 perc) tanulhassanak.
Az alapfokú tanulmányok befejezése után a legkiválóbb tanulók továbbtanulhatnak a zeneművészeti szakközépiskolában, de tudásukat a továbbképző 7-10. osztályaiban is fejleszthetik.
Népi ének előadásmódjáról...
Minden stílus sava-borsa az előadásmód. Minden stílus meg is teremti a maga sajátos előadási fogásait. A régi népdalok itt-ott még hallható énekmódja az a legfeltűnőbb vonzóerő, amiért ma annyian lelkesednek érte; ezzel az énekmóddal „felöltöztetve” lesznek jelentősek néha egészen jelentéktelen dallamok is, sokszor stílusban idegen, pár hangnyi dúr dalocskák is.
Melyek tehát a megvalósításnak azok a sajátságai, amelyek kívül esnek a dallam szigorúan értelmezett, saját tulajdonságain? Ilyen az énekes hangszíne, a választott hangmagasság, az egyéni vagy területenként szokásos tempó; ilyen a kezdő lendület, amely a dallam tempóját ritmusát is befolyásolja; ilyen az előadás színezése vagy a színezéstől való tartózkodás, és mindenekfölött a díszítés, a dallamhangokon felül alkalmazott díszítő hangok, amellyel az énekes körülfonja a dallam alaphangjait.
Ezek mellett hozzátartoznak még az előadás stílusához olyan elemek is, amelyek a dallamnak is sajátságai, de az énekes az előadás folyamán pillanatnyi ihlete szerint rögtönzi, változtatja: ilyen a pontozásnak egyéni alkalmazása, és ilyen a variálás, ami bizonyos dallamfajtákban vagy bizonyos régies hagyományú területen, bizonyos egyéniségek énekében nagyobb mértékben változtatja meg a dallam főhangjait is, s az állandó változtatás a lehetséges, egyenlő értékű fordulatokból változatos, művészi fölépítést alkot egy sok versszakos előadásban; vagy sablonos menetekből ötfokú fordulatokkal népi stílusú dallamot formál. Stílust jelenthet az előadásban bizonyos dallamok hangszerrel együtt hangzó éneklése, sőt stílussá válhatnak bizonyos modorosságok is: az oktávtörés vagy más énekes fogások. Lássuk sorban mindezeket.
A hangszín különbözteti meg legjobban a régi, hagyományos éneklést a maitól és a nem népi előadástól. De mindenféle népi éneklés is különbözik a tanult énekesekétől: a hangképzés természetességében.
A nép, ha dalol, mindenekelőtt szöveget mond torzítatlanul, méghozzá a tájszólás erős színeivel; emellett énekel, ahogy tud. A tanult énekes mindenekelőtt szép hangot akar képezni, emellett mondja a szöveget, ahogy lehet. Ezért minden egyes hangot külön „megformál”, míg a népi énekes csak dallamsorokat, zenei egységeket formál meg. Ez tehát már hangzásban is különbséget jelent mind a régi, mind az új népi előadással szemben. De a két népi énekmód is különbözik egymástól. A régi dallamok hagyományos hangszíne ünnepélyes, komoly, mondhatnánk: meghatódott volt.
„Az öregek, különösen Erdélyben egészen más gégebeállítással, a közönséges beszédtől elütő, megilletődött, ünnepi vagy derűs: egyszóval sokféle hangszínnel énekeltek.” Különleges gégebeállítással különleges hangszínt hoz ki összeszorított torkából 0147 dalunk gyimesi énekese. Itt is tapasztalhatjuk, hogy egy még dallamnak alig nevezhető, három hangon recitáló zenei mag mit nyer a díszítéstől: a három hangot körülburjánzó, furcsa, préselt hangszínű díszítmények és a hangismétlés sajátos hatása teszi ezt az éneket olyan egyedülállóan megragadóvá.
Díszítményeinek ez a sajátos hangszíne van olyan különös, mint egyes lapp énekesek díszítményeinek hangszíne (amit Szomjas–Schiffert felvételein hallhatunk). Nyilván valami nagyon ősi időkből származó énekmód ez, aminek mégsem „primitívsége” ragadja meg a hallgató figyelmét, hanem kifejező ereje.
Egészen más hangvétel jellemzi a mezőségi énekeseket. Ott a nagy magasságban, feszített, érdes éneket kedvelik. Ez a magasba törő, minél élesebb éneklés különben másfelé is megvan, például Gyimesben is, sőt ott is, ahol már régi énekstílus nem él. Az Abaúj megyei Ájban mondta egyik 30 év körüli asszony, aki a maga korosztályának vezető énekese volt: „Mi így danoltunk, igen gyorsan meg igen magosan”. (Vargyas 1941, 51.)
Ennek az uralkodó követelménynek a mély alt hangúak nem mindig tudtak eleget tenni. Panaszkodott is egy jó dalosom, hogy nem bírja „oj élesen” (vagy »vékonyan«, »oj igen fel«); belefájdult a feje, az ér a homlokán, a templomi feszített éneklésbe. (Itt óhatatlanul eszünkbe jut Arany Bolond Istókjának temetési jelenete: „A két tanitvány, duzzadó nyakinnal Erőlködé a felső nyolcadot, És, mintha fojtogatták vón’ patinggal, Fejökbül a szem úgy kidagadott; Tán az akasztás sem jár annyi kinnal...”) Úgy látszik, régi hagyomány ez a népi éneklés mindenféle műfajában. Az ájiak, akikről szó volt, már csak új stílusú dalokat énekeltek ilyen „élesen”; a gyimesiek régi keserveseket, de nem kevésbé élesen, persze azért valami más hangszínnel: nem az ájiak és más magyarországiak egyenletes, csengő, világos mellhangjával, hanem valami préseltebb fejhangon, ami amazok derült hangzásával szemben valóban „keserves”, panaszkodó, majdnem félelmetes hatást kelt (013, 047/a).
Nem lehetetlen, hogy ezek a hegylakók énekükben is megőriztek valamit azokból a kiáltásokból, amivel egyik csúcsról vagy gerincről a másikra adtak jelt és felelgettek egymásnak: az úgynevezett „hüdintések”-ből (0197/d). Mindenképpen számolnunk kell ezekben az éles éneklési módokban azzal, hogy a messzeható hang volt bennük a cél, elsősorban a férfiak énekében. (Ugyanakkor az igazi klasszikus, díszített, régi előadóstílus sokkal kevésbé törekedett erős hangra, inkább bensőséges, telt hangzásra.)
Az új stílusban a csengő, átható hang az ideál; és a mindig magasabbra törő éneket egyes variációkban is tettenérhetjük: egyes dalokban a magasabbra törő lányok mindegyre magasabb megoldást alakítanak ki, s ez meg is marad a különböző alkalommal följegyzett változatokban. 0370, dalunk mellé tegyük oda az alábbi (áji) variánst és más változatokat:
{160.} Lent a faluvégen kék ibolyák nyílnak...
a) egy előbbi, alacsonyabb változatot mutat be, b) egy későbbi magasabbat, s c) egy föltehető, legkorábbi megoldást.Ezek a változatok együtt is hangozhatnak, mert gyakori jelenség, hogy a lányok-legények közös dalolásában ugyanannak a menetnek többféle megoldását egyszerre halljuk, például skálaszerűt ötfokúval együtt, vagy az ilyen tercpárhuzamban lévő megoldásokat: ezek együtthangzását szeretik is. Ájban mondták erről: „Aztán azt tetszik gondolni, hogy nem szép az, mikor többen többféleképp dalolják?” „Tudja Ilon néni, az osztán olyan szépen mén, mikor többen danolják, aztán mind más furmán mén”. (Vargyas 1941, 51.)
Azonban akár régi stílus él még valahol, akár az új, egyben mindig hasonló az igazi paraszti előadás: nincs benne színezés, megjátszás, „előadás”. Változatlan, egyenletes hangszínnel, erősség változtatása nélkül – legalábbis szándékos és színezésre törekvő hangerőkülönbség nélkül – hangzik el az egész ballada vagy sok versszakos lírai dal. Hangerőkülönbség annyiban áll elő, hogy a sor vagy a dal végére elfogy a lélegzet, s ott elhalkul az ének, néha egészen elenyészik, hogy az utolsó szótagot nem is mindig halljuk. De ennek nincs dinamikai árnyalásjellege. Vannak olyan öregek is, akik nagy erővel meglökött hanggal kezdenek, s aztán elhalkul a hangjuk.
De ez sem szándékos árnyalás, s nem is jellemző az igazi, régies előadásmódra. Az új stílusban pedig kétféle énekmód szokásos: az egyik derült, harsány, gyors s ennyiben merev éneklés, a másik – különösen kezdéskor, közös éneklés elején, például amikor a lányok még magukban vannak a fonóban és várják a legényeket –, lassú, kötött, minden hangot jól kihúzó ének. Újabb felvételeken, különösen idősebb asszonyok énekében, már majdnem mindig csak ezt a „kezdő” hangulatú éneklést hallhatjuk új stílusú dalainkban is. De akár gyors, akár lassú, mindkettő egyenletes és egyszínű.
Az öregek balladaelőadása – régi hagyományú területen a fiataloké is – ezt a hagyományos, színezés nélküli előadást követi. Hangszín, hangerő változatlan az egész történet alatt; az ünnepélyesen, megilletődötten énekelt dallammal csak kiemelik a hétköznapokból a történetet, a mindennapi élet fölé stilizálják, s a hatást rábízzák a szövegre, amelynek minden szava súlyt kap ebben az éneklésben, s mint egy lassított film lepergetve növekszik hatásában. Azt is tapasztalták az első gyűjtők, hogy a legrégiesebb hagyományt őrző öregek a balladát és a hozzá hasonló hőfokú lírai dalokat behunyt szemmel, merev tartásban adták elő. Néha sajátos taglejtéssel, egyik fülük mögé tartott tenyérrel énekeltek. A behunyt szemmel, {161.} sőt hátrabillent fejjel előadott balladát tapasztalta C. Sharp is, az angolok „Bartókja”, az amerikai Appalache-hegységben; a fül mögé tartott tenyérrel pedig mongol énekest láttam énekelni. Ezek tehát nemcsak a magyar parasztok szokásai, hanem vagy valami régi hagyomány maradványai, vagy egy általános, emberi magatartás sokfelé jelentkező változatai.
Még színtelenebb az az énekmód, amit „sebes parlando”-nak nevezhetnénk: amikor a díszítetlen alaphangokat szinte hajszolt beszédtempóban pergeti le az énekes anélkül, hogy recitálásról beszélhetnénk; ezt már az ilyen dallam nagy íve is kizárja, valamint a közbeiktatott, hirtelen lefékezett hangok, amelyeket egy-egy melizmával is kiemel a gyors hangok közül. Ez világosan előadási sajátság, ami belső feszültségből ered, és feszültséget éreztet (0104).
Teljesen azért a színezés sem hiányzik a népi gyakorlatból. Bizonyos műfajok megengedik, sőt megkívánják: bordalok, mulató nóták, tréfás, jelenetszerű darabok, obszcén vagy kötődő szövegű táncdalok. Ezekben a csattanót vagy a különleges hangulatot kiemelik, éreztetik. Általában a jókedvet szokás jobban kifejezni, a szomorúság, bánat, panasz tartózkodóbb. (Nyilván, mert amúgy is erősebb a hatása.)
A díszítés, sajnos már nagy területen kiment a divatból a magyar népcsoportok többségében, csak egy-egy régies folt öregeitől lehetett még fölvenni: Dél-Dunántúlon, szórványosan az Alföldön, s máig igen szépen díszített dallamokat hallhatunk Erdély és Moldva falvaiban. Bartók és Kodály a Székelyföldön még dúskált benne, ma már inkább csak a bukovinai székelyektől hallani, valamint a Mezőségen, Gyimesben és mindenütt Moldvában (015, 066–067, 069, 0102, 0113, 0117, 0147).
Moldvában Veress Sándor még a 30-as években közösségben énekelt, díszített dallamokat hallott, amikor a fiatal lányok és asszonyok csoportja minden díszítményt hangról hangra egyformán énekelt. (Veress 1931, 133–134.) Vagyis ő még hallotta azt, amit Bartók kikövetkeztetett a székelyeknél, a kiveszőben lévő gyakorlat maradványaiból és a románok archaikusabb hagyományainak analógiájából. Ennek az egységes ékesítésnek feltétele, hogy a díszítések helyét és formuláit a hagyomány megszabja, s bizonyos tartózkodás is szükséges az alkalmazásában, olyan leszűrtség, ami csak bizonyos előre látható és természetes megoldásokat enged meg. HFM 1964 I/b-t ugyan egyetlen, magányos moldvai énekes adja elő, de versszakról versszakra azonos díszítményekkel; ez nyilván ennek a kikristályosodott, moldvai „közösségi” díszítésmódnak következménye. Annak ellenére, hogy sok versszakon keresztül pontosan ismétlődnek ezek a hajlítások, sosem válnak unalmassá, s minden belföldi és külföldi hallgatót elragadtak különleges szépségükkel.
Pedig talán mégis fokozottabb művészi teljesítményt nyújt az olyan díszítés, amit már csak egyéni teljesítményként, magányos énekben tapasztalhatunk: amikor a díszítések gazdagon burjánzó hajlításai mindig új és új megvilágításba helyezik a dallamot, sőt maga a dallam is változik egyes hangjaiban, amint az énekes {162.} a pillanatnyi hangulata szerint alakítja. (Például: 0113 – ez még tulajdonképp mindig ugyanaz egészen apró eltérésekkel. Igazi példája 137–138.)
Már megismertük a gyimesi énekes sajátos, primitív – de nem szépségben és hatásában primitív – díszítésmódját. Egészen más világ a dél-dunántúli hagyományt képviselő öregek hajlítástechnikája: leírva gazdagon ömlő ornamentikát látunk, de meghallgatva nagy részét alig halljuk; nagyon finom, átfutó mellékhangjaikból csak egy-egy fontosabb kap erősebb hangzást és jelentőséget (0117).
A szintén odavaló Csirke János töredezett hangján pedig még gazdagon áradó díszítések veszik körül a dallamot – ez a régi hagyomány folytatása –, amellett azonban sajátos, magas hangszíne, el-elfúló, majd meg-meglökött hangja már biztosan nem az általános hagyományt képviseli. (Ezért nem választottunk tőle hangzó példát, bár az utóbbi évek népdalfesztiváljain sűrűn szerepelt.) Palócok közt is találunk még gazdagabb díszítést (087), de a hagyomány kiveszése, vagyis az ellenőrzés és példa hiánya okozza, hogy ennek az énekesnek bizonyos szertelenség van hajlításaiban, amint a dallamnak már a variáláson túlmenő, állandó elforgatásában is.
Túlzott a díszítés a különben nagyon szép és hagyományos stílusú körösfői asszony éneklésében is: 0111-ben nagyon ki akarta vágni a rezet, s a máskülönben alig díszített (sőt inkább díszítetlen) 11-est szokatlanul kicifrázta. Itt ugyan minden „hagyományos”, máshol is előforduló, de ez a példa már szinte az a „beteg ló”, amelyen minden lehető betegséget bemutatnak, de ami az életben sosem fordul elő. Ehhez hasonlít egyetlen alföldi, díszített fölvételünk, a szentesi tekerősök cifrázott éneke: ez is a gazdagság egykori maradványa, de talán már nem is jellemző képe (015). Még alkalmunk volt a régi, „alföldi” hagyomány finom, tartózkodó hajlításait hallani egy szatmári énekes és táncos öregtől; sajnos, akkori magnetofonunk és szalagunk minősége nem engedi meg, hogy lemezen bemutassuk. Mikorra jó minőségű felvételt tudtunk volna készíteni, addigra elvesztette hangját, sőt emlékezete is kihagyott. Így csak kottáról mutathatjuk be egy dallamát:
4. Nem loptam én életembe, Csak egy csikót Debrecenbe.
Fújd el szellő lopott nyomát, Sohse leljen meg a zsandár.
Fújd el szellő lopott nyomát, Sohse leljen meg a zsandár!
{163.} AP 5438/a Nyeste András 60 é. Kiskálló (Szabolcs) 1955. Bacskai K.
Ha ennek a gyakorlatnak törvényszerűségeit akarjuk megismerni, valóban csak Erdélyből és Moldvából vehetünk példákat. Sajnos, az erre vonatkozó vizsgálat még csak a kezdet kezdetén tart. Egy korábbi vizsgálat (Rajeczky 1956) moldvai énekesek díszítményeit vetette össze gregorián melizmacsoportokkal, amelyeknek egykori, valóságos ritmusára következtetett az élő gyakorlatból. Eredménye – hogy a díszítmény mindig a főértékeket osztja fel, aprózza ki – nyilvánvalóan csak giusto dalok melizmáiban érvényesülhet, esetleg ritkán, poco rubatóban. A kezdő és végmelizmákat ki is veszi ebből a megállapításból. Az igazi rubato dalok nagyobb díszítménybokrai mindig megnyúlást okoznak, vagy már eleve hosszú, kitartott hangokon jelennek meg. A rubato dalokban több a változatosság is.
Paksa Katalin ezekre vonatkozó, sajtó alatt lévő vizsgálatai annyit már kimutattak, hogy a kvintváltó dalok magas és mély, egyező pontjain a díszítmények is utánozzák az egyszer már elhangzottat, s ezzel is igyekeznek kiemelni a két rész megfelelését. (Vö. Olsvai, egy sajátos esettel kapcsolatban.) Egy-egy jellegzetes és szépen díszített régi példán azt is kimutatta, hogy a díszítmények törvényszerűen azonos dallamhelyeken jelennek meg, függetlenül attól, milyen szövegrész van alattuk. Ugyanerre az eredményre jutott Rajeczky is elemzett példáin. Tehát a dallamhoz alkalmazkodnak, nem pedig valamely szövegrészen, szótagon bontakoznak ki; vagyis a zenei tagolást hangsúlyozzák. Ezért marad díszítetlenül a „törvényszerű” díszítésben a 2. és 4. sor záróhangja, hogy a dallam-szerkezet két főpillérét ne takarják el a díszítmények. (Paksa) Kitűnő példa erre 137.
Ez az azonos, előre meghatározott helye és mennyisége a díszítésnek adja meg az alapot a közösség egyértelműen alkalmazott gyakorlatának, ami a közös éneklés díszítményeit szabályozza. Ugyanakkor azt is látjuk a 137. példában, hogy a változatosságot is szolgálhatják a díszítmények, ha az azonos helyen néha bővebb, néha egyszerűbb hajlítást alkalmaznak, egy-egy alkalommal el is marad, majd utána újra még gazdagabban fonja körül a megfelelő dallamhangot. Ez meg nyilván az egyéni alkalmazásnak, egyúttal a művészileg megkomponált, több versszakos előadásnak a követelménye. Ilyenkor „merészebb” megoldásokat is hallhatunk, aminőt a szokás által megszabott közösségi gyakorlat nem alkalmazna.
{164.} Szërnyű nagy romlásra készült Pannónia,
Kinek mint tëngërnek, megáradott hobja
Sokbúnak, bánatnak körül
Mert a vitézëknek esöttë ma ëgy híjja.
Fëlemelé Kádár
Mond
Nosza jó katonák, harcoljunk két kézre m
Mert nem latok embert
A zászlótartónak fëlszóval kiálta:
„Vidd e-l
Hogy el ne vesszën mi urunk keves hadja m
Mert Magyarországért m mëghalok én még ma.
Kiontom vérëmët én szëgény hazámért,
Ezënről mëghalok kedves nemzetëmért.
Nëm szánok érette bizony ontani vért
Mert én a Krisztustól
1. Óh mel gyázëba borul-t
Melben ami szivünk Nem örvendëzendő,
Hanem szëgény hazánk
Hanem2. m Mit hozánk fejükre ammi bűneinkkel
Immár a hazánkba nem lakunk
Ha nëm ëngeszteljük a zegeknek Urát,
El
3. (M)mért veszté el Isten Jéruzálëm
Hogy
Nyisd mëg én Istenëm imádságënak házát
Vagyon esztendeje nëm láttuk aj
4. Ezërhatszáznyócba böjtelőhavába
Vol
Sok apák, sok anyák fiokat keresik
m De a pogán török el
(1) Ó mel gyászba borult siralmas esztendő,
Melben a mi szivünk Nem örvendëzendő.
Hanëm szëgény hazánk
Ha nëm lészën Isten rajtunk könyörüllő
2. Mit hozánk fejünkre ammi bűneinkkel
immár a házunknál nem lakunk békével
Ha nëm ëngeszteljük azegeknek Urát
El
3. m Mért veszté el Isten Jéruzálëm
Hogy
Nyisd mëg én Istenëm imádság
Vagyon esztendeje nëm láttuk aj
4. Ezërhatszáz nyócba böjtelőhavában
Vol
sok apak, sok anyak fiokat keresik
m De a pogán török el
Kodály saját fonográfhengerein: F 247–249. Borbát András 60 é. Kászonújfalu (Csík) 1912. Az első 4 versszak a Kádár István históriából, utána 4 versszak eg ymásik históriás énekből, majd ugyenez még egyszer felvéve. A dallam azonban mindháromszor ugyanaz.
{166.} Hasonló ez a pontozás „átlagos” törvényszerűségeihez és annak egyéni, merészebb, néha törvényellenes alkalmazásához.
Az utóbbi mindig együttjár a variálással is, amit Kodálynak már klasszikussá vált közlése is bemutat, a Kőműves Kelemen 36 versszakáról készült fonográffelvétel részletes lejegyzése. (Lásd a 138. példát.)
A példán láthatjuk azt az eljárást is, amit Paksa Katalin számos díszített, régi dallamon megfigyelt, hogy a melizma sokszor átveszi a dallam főhangjainak szerepét is, illetve azokat díszítménnyé változtatja át.
Borsai Ilona vizsgálata (1959) még az új stílusban is ki tudta mutatni, hogy a hajlítások – a régihez képest természetesen szerény, többnyire egy hangból álló hajlítások – bizonyos törvényszerűséggel jelentkeznek, és bizonyos nagyobb hangközök kitöltésére, bizonyos csúcspontok kiemelésére, a dallam főhangjainak érzékeltetésére szolgálnak, pontosan arra, amire az egyenlő értékű, különböző dallammenetek is szolgálnak a variálás során. Megfogalmazása szerint: „Mint a dallam tartóoszlopaiba kapaszkodik újból és újból az énekes, összeegyeztetve így a merész kilendüléseket a szilárd otthonérzés biztonságával.”
Azt is megállapítja, hogy az itt tapasztalható váltóhangok, előlegzések és hangközkitöltő lépések megegyeznek a 16–17. századi díszítő eljárás szokott fogásaival. Tehát szinte az emberi ének általános követelményeiből fakadnak. Ezúttal nem lehet szó a régi, műzenei gyakorlat esetleges maradványáról, hiszen ez a hajlítástechnika egy korábbi, gazdagabb ornamentika után lépett annak helyébe, egy egészen más, tulajdonképpen díszítetlen stílusban. Tehát azt az alapkövetelményt tartotta meg belőle, vagy azt valósította meg helyébe, ami nélkül, úgy látszik, az ösztönös énekkultúra nem tud létezni.
Már az idézett példákban is láthattuk, hogy az énekes nemcsak azzal teszi változatossá előadását, hogy a díszítményeket soha nem alkalmazza teljesen egyformán, hanem azzal is, hogy magát a főhangokat is cseréli, változtatja. Ez már variálás, és a későbbi fejezetben foglalkozunk vele részletesen. Azért itt is meg kell említenünk, annyira összefonódik egy bizonyos dallamstílus előadásmódjával. Hiszen a díszítés is nemegyszer variálás: a főhang megváltoztatása. Mindaz a változás, ami egy énekes egyszeri előadása folyamán beáll, még előadásmód is amellett, hogy már a variálás első lépéseit is jelenti. Igen sok dalunk különböző följegyzései nem is mutatnak nagyobb eltéréseket, mint ami egy előadáson belül mutatkozik benne. Mégis, minthogy ezekkel a kisebb-nagyobb eltérésekkel kezdődik meg az a folyamat, ami a nagyobb eltérésekhez vezet, és a tulajdonképpeni „variánsokat” létrehozza, az egész folyamattal együtt fogjuk tárgyalni.
Ugyanez a változatosságra törekvő és zenei felépítést kialakító előadás kívánja meg a pontozás szabadabb alkalmazását is. A 90–95. példában láttuk már, hogyan élt evvel a lehetőséggel a már említett áji leány. Végül még kimondott „szabálysértést” is megengedett magának. Mindezt a dal egyszeri megvalósítása, az „előadás” alakítja a kész nyersanyagon, a dallamon az ihlet, a pillanatnyi ötletek és a tudatos felépítés hatása alatt.
{167.} Egészen másfajta előadást kíván a parlando dallamok stílusa. Ezekben sem díszítés, sem ritmikai árnyalás nem lehetséges, mindössze a variálásnak lehet valami szűkebbre szabott lehetősége. Ami itt az előadótól függ, az egyedül a lendületnek és a sorvégi megállásoknak egymáshoz mért aránya és a hangszín. A tempó sajátos gyorsasága a mezőségi–gyimesi énekesek recitáló dallamainak is ad valami sajátos hatást: példa rá 0104. Ez a „sebes parlando” már területi stílusnak látszik: ha nem is mindenki él vele azokon a területeken, de máshol így nem jelentkezik.
Már a modorosság határán jár az a sajátos, erdélyi előadási sajátság, hogy az utolsó szótagot elnyelik a sor végén, különösen az utolsó sor végén, a dal befejezésekor.
Egy borszéki Kádár Kata-felvétel (MF 1167/c) lejegyzésére írta rá Kodály ehhez az elnyelt záróhanghoz: „Ahol vagy akinél ez az utolsó hang elhagyása rendes szokás, ott az utolsó hang még kivételesen sem szólal meg, sőt gyakran az utolsó előtti hang ilyen ornamentummal végződik”, és rámutat az alaphangról csúszással lehajló, nyögésszerű melizmára. Egy másikra, F 253 (= AP 6028/g) „Egy kicsi madárka”, Kodálynak 1912 kászonimpéri gyűjtésű dalára pedig: „Xutolsó szótagot nem ejti ki; a hangja többnyire határozatlan nyögésbe csuklik (oláh-székely szokás szerint).” Erről már Bartók (1967 II. 33) is megemlékezett, mint román hatásról az erdélyi magyaroknál; részletesen foglalkozott vele Almási István (1969). A kiindulás az a bizonyos elhalkulás lehetett a dallam végén, amit már említettünk, amikor elfogy az énekes lélegzete. Különösen érezhető ez az elhalkulás a tipikus záróritmusokban (31/bc). Ebből azután már modoros „stílusfogás” lett: egyes énekesek egyáltalán ki sem ejtik az utolsó szótagot, vagy néha két-három utolsó szótagot sem (0111, 0141, 0143, 0151 és egészen szertelenül 0318).
Még sajátosabb a mezőségi énekeseknél tapasztalható érzéketlenség a szöveg szótaghosszúságával szemben. Az ő előadásuk amellett igen erős ritmuskülönbségekkel él, sokszor a nyolcad és pontozott negyed arányát az 1:3-ról 1:5-ig, sőt azon túl is fokozzák (pl. 0300); ugyanakkor ezek a nagy hosszúságkülönbségek egyáltalán nem a szöveg hosszúságviszonyaihoz igazodnak, mint ahogy ez a magyarban általános, hanem sokszor éppen a nagyon rövid hangra hosszú szótag esik. Ez azonban itt nem kivételes eset valami hatás kedvéért, hanem szinte rendszeresen előforduló gyakorlat, és néha már idegenszerű benyomást is kelt. Ez a sajátság kisebb mértékben már nyelvjárásukban is jelentkezik: a hosszú szótagot valamivel rövidebben ejtik, mint a többi magyar népcsoport. Ez néha csak érdekes különbség az énekben, néha azonban már nagyon feltűnő. Semmi esetre sem szabad a mezőségi ének- és tánchagyományok nagy értékei miatt ezt a sajátságot is valami ősiségnek, valami „igazi hagyomány”-nak tartani. A magyar nyelvnek a hosszú és rövid magánhangzó pontos megkülönböztetése olyan alapvető sajátsága, amely megkülönbözteti más népektől, s amellyel jelentéskülönbségeket tud érzékeltetni. Ennek gyöngülése csak különleges helyi fejlődésből származhat.
{168.} Igën elindula tizën
Mënnek igën mëssze, nem es igën mësszej
Hogy ők félfogaggyák, hogy azt fëlépítsék, hogy ők félfogaggyák, hogy ők fëlépítsék
Az kit
Kelemën kőmives étszakajál
Kelemën kőmives étszaka jál
László Máténé 65, Kászonjakabfalva (Csík) 1918 Kodály. NB. csak az első 5 versszakot közöljük példaképpen. A teljes közlés megtalálható a Visszatekintés II. 78–79. lapja közt.
Sajátos modorosság az oktávtörés, és esztétikai hatása elég kellemetlen akár új stílusban, akár régi énekben. Nem minden énekes tudja jól megválasztani a kezdő hangmagasságot, ennek következtében vagy nagyon mélyre vagy nagyon magasra kellene mennie, amit nem bír el hangterjedelme. Néha oktávval mélyebben vagy magasabban folytatja. Különösen kellemetlenül hat ez kvintváltó daloknál vagy AA’ kezdetű újaknál. Ilyenkor a kvintváltás helyett ellenkező irányban kvartváltás keletkezik. Természetesen ismerve dalaink szerkezetét, ez már nem zavar meg senkit; de cseremiszek hasonló oktávtöréseit a gyűjtők még nem tudták megfelelően értékelni, s a dallam hibás lejegyzésben van megörökítve.
Az oktávtörés általában kénytelenség. De a sűrűn ismétlődő megoldás helyenként már gyakorlattá vált: az énekesek minden kényszerítő ok nélkül feldobják a dal utolsó hangját egy oktávval magasabbra, ami többnyire a 2. fokról való lelépést változtatja át szeptimugrássá. Ez már modorosság; de minthogy sűrűn előfordul, kénytelenek vagyunk megemlíteni.
Az énekhang nemcsak önmagában hangzik el – akár egyéni, akár közös énekben –, hanem hangszerrel együtt is. Régi szokása a magyarságnak együtt {169.} énekelni a hangszeres együttessel, a cigánybandával. A rendkívül fejlett tánc- és tánczenei hagyományokkal rendelkező Mezőségen még igen sokszor halljuk a mulató közösséget együtt énekelni a banda zenéjével (013, 014/ab, 072, 0225, 0265). Ez a lassú táncokkal hagyományosan velejár. A hangmagasság megválasztása ilyenkor természetesen nem függ az énekesektől, hanem a hangszerjátékosoktól. Ennek megfelelően sokszor nem is nagyon egyezik a hangterjedelemmel. Mindenképpen jellemző ilyenkor a hangos, feszített éneklés.
Van ennek a zenekarral együtt éneklésnek olyan formája is ahol már nem az énekesnek van elsőbbsége, hanem a kísérő zenekarnak: ez a már említett gyakorlat, hogy minden második sorra énekelnek szöveget (0225).
Sajátosabb eset, s ma már csak a gyimesi csángók körében tapasztalhatjuk, hogy a hangszerjátékos saját énekét kíséri hangszeren, jobban mondva: énekeli is, hegedüli is a „keservest”. 047/abc dalunkban először hangszeren hangzik el a dal, azután ének és hegedűjáték együtt szól, majd ismét csak a hegedű, ismét egy versszak együtt, s a végén ismét hangszeren fejeződik be a produkció. A gyimesi zenészek ezt az előadásmódot hagyományosan gyakorolják. Van egy leírásunk Bereg megyéből erről az előadásról a 18. századból: Gvadányi „Badalai dolgok” című verses elbeszélésében leír egy általa rendezett falusi bált.
A cigány játékáról {170.} a következő képet adja: „Putyu volt a neve, ki elöl hegedült; A karszékre mindég mint a török, úgy ült, Bal szemére vak volt, a háta volt görbült; Ha vonta, danolt is, hegedűjére dűlt.” Érdemes még egy helyét idézni, hogy a régi, ma már csak Gyimesben, Mezőségen található zenélésmódot más vonatkozásban is megismerjük: „Felállt mindjárt Putyu egy székre, gatyába; Egy kis rövid száron pipa volt szájába; Alig volt húsz szál szőr az ő vonójába. Kontrahássa vala egy rongyos gubába. Jobb kezeket az ing ujjából kivették, Mert így vonássokat könnyebben ejthették;...” stb. (Közli Csanádi Imre: A magyar valóság versei, Bp. 1966 I, 292–7.) Ez az adat azt mutatja, hogy a gyimesiek régi, közös magyar hagyományt tartottak fenn napjainkig a hegedű mellé énekelt előadással. (Ugyanakkor a prímásból és kontrásból álló legkisebb együttes régiségét is igazolja a leírás. A prímás tánchoz már nem énekelt – pipa volt a szájában –, tehát ha magában, talán „keserves”-szerű dalokat játszott, akkor énekelt is hozzá.)
Nem azonos ez az önmagakísérés a régi századok előadóinak gyakorlatával, akik lant vagy más pengető hangszeren kísérték éneküket: ott valószínűleg csak a kísérő harmóniákat és kísérő ritmust adták az énekelt dallam alá. Ezek a zenészek viszont a dallamot teljes cifrázott formájában játsszák is, éneklik is, ami sokkal nagyobb követelményt támaszt az előadóval szemben.
A külön játszó hangszeres zenész előadása már külön fejezetbe kívánkozik, a Hangszeres zene tárgyalásába.
Összefoglalón annyit kell mondanunk a népi előadásról, hogy az minden nagyfokú tartózkodása és póztalansága ellenére is igen hatásos eljárásokat és énekmódokat alakított ki a zenei hagyomány megszólaltatására; ezek a stílusok megfelelnek a dallamokban is jelentkező stílusérzéknek; közös jellemzője inkább az elmélyedés, mint a hatás keresése.
Népi ének - Hallgassunk bele!
Egyes énekeknél hosszas zenei bevezető észlelhető (türelem...)
Az énekes és hangszeres népzene alapfokú elsajátításával hagyományos kultúra értékeinek tiszteletére,őrzésére és továbbadására neveli a tanulókat.
Az alapfokú művészetoktatás követelményei és tantervi programja keretében folyó zenei nevelés alkalmat ad az érdeklődő és fogékony növendékek képességeinek fejlesztésére, biztosítja a különböző szakterületeken való jártasságok megszerzését és gyakorlását.
A képzés figyelembe veszi az életkori sajátosságokat, a tanulók érdeklődésére, tehetségére építve alakítja készségeiket és gyarapítja ismereteiket.Lehetőséget ad az egyetemes kultúra, az európai műveltség, a nemzeti, népi hagyományok, értékek átadására, az értékmegőrzés formáinak kialakítására.
A program lehetőséget nyújt az esztétikai érzékenység nyitottság, igényesség, fogékonyság - alakítása mellett a zene megszólaltatásához szükséges hangszeres és énektechnikai készségek megszerzésére, a zenei ismeretek átadására és minden zenei tevékenység tudatosítására.
A népzeneoktatás célja az is, hogy az önkifejezés eszköztárának gazdagításával a zene alkalmazására, befogadására készítsen fel.
A népzene tanszak tanulói rendszeresen szerepelnek és kiemelkedő eredményeket érnek el!
Alternatíva, eltérő oktatási szint
Az a szakmai színvonal, amelyet az intézmény népzene-pedagógusa garantáltan nyújt az "A" tagozatos és a kiemelt "B" tagozatos növendékek számára, elegendő alapot ad ahhoz, hogy magas fokon művelhessék népzenei ismereteiket.
Az "A" tagozatos növendékekből elsősorban népzeneszerető közönség nevelődik, de különböző amatőr együttesekben is gyakorolhatják ismereteiket.
Alkalmuk nyílik zeneiskolai éveik alatt egyéni szereplésekre, kamarazenélésre is.
A "B" tagozatos növendékek nagyobb anyagvégzés mellett a zenei pályát is választhatják hivatásuknak. Emelt óraszámban tanulnak.
Szolfézs: hangszeres és egyéb zenei, kulturális képzés mellett a zeneelméletet a világhírű Kodály módszerrel tanítjuk a zeneiskolában, amely a legmagasabb képzési forma a világon.
Továbbképző: A középiskolák és gimnáziumok 9-12. osztályával párhuzamosan zenei továbbképző I-IV. évfolyama működik. Ebben a négy évben zenetörténeti ismereteket sajátíthat el a tanuló.
Minden növendék évvégén bizonyítványt kap, amelyben a felkészítő tanár érdemjeggyel minősíti munkáját, szorgalmát.
